Egy dékánhelyettes sirámai (és örömei...)

No, erről az utóbbi időben rengeteget vitáztunk - oktatókkal, hallgatókkal, az iparral, kívülállókkal. A kérdés teljesen jogos: mi szüksége van egy felsőfokú végzettséggel rendelkező szakembernek, akár egy mérnöknek is matekra, fizikára, mechanikára? Főleg: mi szükség van azokra az ismeretekre, amiket az egyetemen tanítanak?

Tény és való: nagyon kevés olyan Faipari Mérnököt ismerek, aki az egyetemről kikerülve bármikor is másodfokú differenciálegyenletek megoldásával kereste a kenyerét, vagy a Bernoulli egyenletet napi rendszerességgel alkalmazta volna. Ha elő is kerül a matek, fizika vagy kémia valahol, az általában a legegyszerűbb dolgokra korlátozódik (mondjuk elsőfokú egyenletek megoldása, trigonometria, stb.) Még azt sem mondhatjuk, hogy a szaktantárgyak megértéséhez elengedhetetlenek a magasabb természettudományi ismeretek. De akkor meg minek szivatjuk a hallgatókat a magasabb matematikával, fizikával, mechanikával?

Ha hiszitek, ha nem, ezzel kapcsolatban még a Kar oktatói között sincs egyetértés. Egyesek teljesen "pragmatikusan" gondolkoznak (még olyan extrém véleményt is hallani, hogy a mai gyerekeknek tulajdonképpen már kézzel írni sem kellene megtanulniuk), míg mások azért kissé óvatosabbak ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Hosszas gondolkozás után úgy döntöttem, hogy inkább az utóbbiakkal értek egyet, és azt is megmondom, hogy miért:

- Bár igaz, hogy az ismeretek egy jelentős részét közvetlenül nem hasznosítják a mérnökök, közvetetten mégis hozzájárulnak ahhoz, hogy megértsék az egyes jelenségek hogyanját és miértjét - hogy kialakuljon az a nehezen meghatározható dolog, amit úgy nevezünk, "mérnöki szemlélet". Egy jó példa erre a rugalmas szál differenciálegyenlete szilárdságtanból; bár valószínűleg ma már én sem tudnék megoldani egy ilyen feladatot, de amikor arról gondolkozom, hogy milyen lesz egy bizonyos gerenda lehajlása, ha az bizonyos terheket hord, akkor "tudat alatt" éppenséggel ezt az egyenletet használom - persze végtelenül leegyszerűsített, és egy speciális helyzetre megoldott formában. Ehhez persze először meg kell érteni ennek az egyenletnek a mibenlétét...

- Igaz, hogy a legtöbb mérnök inkább csak a középiskolás matematikai és fizikai ismereteket hasznosítja a mindennapi munkájában, ezeket viszont tapasztalatom szerint készségszinten nem tanuljuk meg a középiskolában. Mivel a felsőfokú tanulmányok során ezeket napi szinten, rengeteget használjuk, ilyenkor válik a vérünkké (azaz ilyenkor "internalizálódik", ahogyan ezt szakkifejezéssel mondani szokták.)

- A természettudományi tárgyak hallgatása alatt rengeteg feladatot, problémát kell megoldani - ez fejleszti az általános problémamegoldó készséget, ami nagyon fontos egy mérnök számára.

- Bár a hallgatók ezt szeretik a legkevésbé hallani, de ezeknek a tárgyaknak nagyon fontos szerepe van a színvonal általános megtartásában. Igen, ez az egyik fontos különbség a mérnök és az "egyszerű halandó" között: az előbbi valahogyan keresztülverekedte magát a matematika, fizika, mechanika és egyéb alapozó tárgyak akadályain, és ez önmagában is garancia, hogy rendelkezik egy bizonyos szürkeállománnyal. Bár ez kissé mondvacsináltnak tűnhet, de pl. biztos, hogy a MAB (Magyar Akkreditációs Bizottság - ők ellenőrzik, hogy az egyes képzések szintje, és az oktatók felkészültsége megfelelő-e) is szóvá tenné, ha ezeket a tárgyakatat a mérnöki képzésből kihagynánk.

- És talán a legmeglepőbb dolog: a közelmúltban kikértük a faipar néhány prominens képviselőjét, hogy mondják el a véleményüket a képzésünkkel kapcsolatban, mi jó, min kellene változtatni, stb. Sokan azt vártuk, hogy az egyik kritika éppen ez lesz: hogy a képzés túl elméleti, ezekre a tárgyakra nincs szükség. Ehhez képest az egyik olyan dolog, amiben szinte teljes volt az egyetértés: semmiképpen se engedjük le ezeknek a tárgyaknak a szintjét (ha volt is kritika, az éppen arról szólt, hogy az utóbbi években fellazult a természettudományos képzés!) 

Ezért, akár tetszik, akár nem, úgy tűnik, ezekre az ismeretekre, tantárgyakra egy mérnöknek igenis szüksége van...

Mint megtapasztaltam, ez nem igaz. Elég sok pofont kaptam már, de még soha olyat, mint nemrégiben egy hallgatótól... Sajnálom, ezt most muszáj kiírnom magamból.

Először is, hadd kezdjem azzal: nem akarok érzéketlen lenni a hallgatók ösztöndíj-nyűgeivel szemben. Igen, a tavaszi ösztöndíj kézbesítés késik. Ez részben rajtunk is múlik - nem a lustaságunkon, hanem a kissé szerencsétlen és nehézkes Neptun rendszeren, és a TO-sok túlhajszoltságán, akik, bár igyekszenek (ebben az időszakban sokszor még este hétkor is itt gályáznak), mégis időbe telik az összes hallgató jegyeit lezárni, ezért eltart vagy február vége-március elejéig, amíg az ösztöndíjszámításhoz szükséges információk a rendelkezésre állnak. Tavaly a Neptun átállás és - valljuk meg őszintén - 1-2 oktatótársam gavalléros hozzáállása miatt még ennél is rosszabb volt a helyzet, és az ösztöndíj példátlan késést szenvedett, ami miatt a hallgatók - teljesen jogosan - iszonyatos botrányt csaptak, és aminek majdnem 1-2 (oktatói) fegyelmi lett a vége.

Idén nem ez a helyzet. A tavalyi problémákon okulva mindenkit megfenyegettünk, hogy legyenek a jegyek idejében beírva, és az oktatók maguk sem kívánták újra a tavalyi cirkuszt, így a jegyek időben bekerültek, és az átlagokat is igyekeztünk idejében kiszámítani. Örömmel jelenthetem, hogy hetekkel ezelőtt rendelkezésre állt minden szükséges információ.

Ehhez képest ezen a héten kaptunk egy meglehetősen elkeseredett, névtelen e-mailt egy hallgatótól, hogy már megint mióta várnak az ösztöndíjakra, és miért nem teszi már a kari vezetés a dolgát, miért tartjuk vissza az ösztöndíjakat. A levél hangvétele meglehetősen bántó volt, de részemről meg tudtam érteni a dolgot - nyilván én is el lennék keseredve emiatt a probléma miatt. Rögtön visszaírtam neki, egy nagyon udvarias hangvételű levélben, és jeleztem, hogy azonnal utánanézek, hogy hol akadt el a dolog (mert ekkor még nem voltam biztos benne, hogy nem nálunk van-e a probléma.) (A levelezést nem másoltam ide be, így is túl hosszú ez a poszt, de érdemes elolvasni, ha valakit érdekel, nagyon tanulságos: http://panelopoly.nyme.hu/SenkiAlfonz.htm)

Másnap ezt meg is tettem, és megtudtam, majd, még mindig nagyon udvariasan, meg is írtam a levélírónak, hogy:

- a Kar hetekkel ezelőtt biztosította a Neptunban az ösztödíjak kiszámításához szükséges adatokat,

- az ösztöndíjak jelenleg azért késnek, mert a HÖK nem tudott elvégezni egy szükséges beállítást (tehát a labda jelenleg az ő térfelükön pattog, nem a Karnál), és

- a Kar az ösztöndíjakat semmiképpen nem nyúlhatja le, az meg sem jelenik a Kar számláján, annak az utalása tőlünk teljesen független.

Ezután nagyon finoman megkértem arra is, hogy legközelebb nézzen jobban utána az információknak, jelezzen idejében, ha ilyen problémája van, és mi megpróbálunk mindenben minél gyorsabban segíteni.

Nos, amit névtelen barátunk erre válaszolt, attól viszont már én is dobtam egy hátast. Kijelentette, hogy nem fogadja el a válaszomat, szerinte ez egy politikusi beszédnek is beillene, miért tekintem vádaskodásnak, ha ő elmondja igazságot, neki elege van ígéretekből - és implicite azt is jelezte, hogy ő tudja, hogy megy az ösztöndíj folyósítása - épp csak azt nem mondta (de szerintem nagyon is gondolta), hogy mi lenyúljuk a hallgatók ösztöndíjait.

Nos, nem tudom, hogy az illető mit gondol magában? Azt, hogy mi ülünk egy nagy kupac visszatartott hallgatói ösztöndíj tetején az irodában, és röhögünk a markunkba, hogy hogy kitoltunk a hallgatókkal? (Mert hát mi egyéb célja lehet ugye a Kar vezetésének?) Azt gondolja, hogy mi valamiképpen azt keressük, hogy hogy tolhatnánk ki a hallgatókkal? Vagy azt, hogy annyira rossz a gazdálkodásunk, hogy most az ösztöndíjakkal próbáljuk betömögetni a lyukakat? Azt, hogy én szemrebbenés nélkül képes vagyok lehazúdni a csillagokat az égről? Talán a nagypolitika helyzetet modellezi rá kicsiben a Kari vezetésre, és bennünket afféle Gyurcsányoknak tart, akik a szerencsétlen nép nyakán ülünk koloncként, és azt lessük, mit lehetne még ellopni? Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mi járhat a fejében...

Amit most írok, azt nem tudom bizonyítani. Aki eleve a gonoszt akarja látni bennem, bennünk, azt semmilyen érvvel nem tudom meggyőzni, ezért meg sem próbálom - pusztán csak ki tudom jelenteni azt, amiről én pontosan tudom, hogy igaz: amikor a dékánhelyettesi tisztséget elvállaltam, akkor nem a pénz miatt csináltam, és nem is a dicsőség miatt, bár ezek nyilván szintén fontos tényezők. Azért tettem, mert tenni akartam valamit, hogy ennek a Karnak, a Kar oktatóinak, hallgatóinak jobb legyen a helyzete (és talán ismerem annyira a másik két kari vezetőt, hogy elmondhatom: ők is ezért tették). Tenni akartam valamit azért, hogy itt értelmes, magas színvonalú oktatás legyen, hogy rend legyen minden téren, hogy minden dologban igazságos, és egyben minnél több embernek előnyös döntések szülessenek.

Nem tudjátok elképzelni, hogy ez milyen nehéz feladat. Úgysem hiszitek el, pedig igaz, hogy időnként álmatlanul rágódom bizonyos kérvények sorsa miatt, hogy milyen dilemmát jelent, hogy olyan tanterveket és oktatási módszereket találjunk ki, amelyek egyszerre segítik a hallgatók előrejutását, és a színvonal megőrzését, sőt, fejlesztését is. És igenis fontos a számomra, hogy a hallgatók idejében megkapják az ösztöndíjukat, hogy a Kar mindent elkövessen ennek érdekében.

A Faipari Mérnöki Kart folyamatosan ***ogatják minden oldalról. A vezetés (nem csak mi, legyen az bármilyen vezetés), folyamatosan pengeélen táncol az egyes intézetek és a hallgatók érdekei és a Rektor elvárásai között, és időnként kapunk olyan kritikákat (jogosat és kevésbé jogosat) mindenhonnan, hogy alig győzzük behúzni a nyakunkat. Néha nagyon nehéz mindezt elviselni, de eddig semmi olyan rosszul nem esett, mint ennek a hallgatónak a reakciója.

Csak remélni tudom, hogy a legtöbb hallgatónk nem így gondolkozik, és elhiszi, hogy a dékáni vezetés tényleg segíteni szeretne a hallgatóknak, szeretné őket partnernek tekinteni - minden tekintetben.

u.i.: ha valaki véletlenül tudja ennek a "Senki Alfonznak" a kilétét, az a kérésem, hogy véletlenül se árulja el - nem szeretném, ha az illető azt gondolná, hogy emiatt őt bármilyen retribúció érheti.

Azok az egyetemek, amelyeken ma mérnökképzés folyik, nincsenek egyszerű helyzetben. Kevés a jelentkező, kevés a hallgató, beszűkülőben vannak a lehetőségek.

Ebben semmi csoda nincsen. Az utóbbi években-évtizedekben a magyar felsőoktatást liberalizálták. Sorra alakulnak az új szakok, nagy a választék, az egyetemek valósággal kapkodnak a potenciális hallgatók után. Ma már majdnem mindenki bekerülhet egyetemre, állami támogatott képzésre, és azt tanulhat, amit csak akar (nagyon kevés kivétellel.) 

Egy mérnöki szak elvégzéséhez (legyen az szinte bármelyik) nagy eltökéltség kell. Sajnos a mérnöki ismeretek, készségek elsajátításához elengedhetetlenek a természettudományos alapismeretek - igen, a matek, fizika, mechanika, kémia... Nem a legnépszerűbb tárgyak, és a követelményszint sem alacsony. Ráadásul ezután is sok nehéz feladatot kell leküzdeni - nálunk a szorgalmi időszak valóban a szorgalomról szól. Könnyen felmerülhet valakiben, hogy akkor miért is szívatom magam én ezekkel a dolgokkal...?

Én ennek ellenére úgy gondolom, hogy mérnöknek lenni nagyon megéri, méghozzá nagyon sok szempontból. Hadd kezdjem rögtön a legvulgárisabbal: pénz és karrier. Sokan azt gondolják, hogy ezekhez a legrövidebb út a marketinges, kereskedelmi, közgazdász jellegű szakokon keresztül vezet - de ez tévedés. Igaz, hogy ezen a területeken jól lehet keresni, de ehhez el kell tudni helyezkedni - és ma Magyarországon Dunát lehet rekeszteni az ilyen végzettségű szakemberekkel, mint ahogy az andragógusokkal, kommunikátorokkal és ki tudja hány más szakmával is. Persze ezeken a területeken is szükség van magasan képzett emberekre - de messze nem annyira, amennyit ma képeznek.

Ezzel szemben a mérnökképzés az utóbbi időben egyre inkább beszűkülőben van. Már most is lasszóval vadásznak a jól képzett, rátermett mérnökökre, és ez a jövőben még inkább várható. Az pedig szinte mellékes, hogy pontosan milyen szakos mérnökökre - a hallgatók az összes mérnöki szakon elsajátítják azokat a fontos műszaki problémamegoldó készségeket és ismereteket, amelyekre a mérnököknek szüksége van - és ez a tudás folyamatosan felértékelődik.

A másik ok, ami miatt érdemes mérnöknek lenni, az nem hajt ennyire közvetlen hasznot, de a számomra talán még fontosabb: a mérnökök igazán fontos, értelmes, hasznos munkát végeznek. Anélkül, hogy meg akarnék bántani más szakembereket, meggyőződésem, hogy nagyon kevés olyan szakma van, ahol ennyire érdekes, izgalmas, kreatív, és valóban közvetlen hasznot hajtó munkát lehet végezni. Ha valakinek csak az számít, hogy minél több pénzt söpörjön be hó végén, azt ez valószínűleg nem nagyon hatja meg, de ha valaki ennél többet szeretne, ha a napi munka után jó érzéssel szeretne lefeküdni, ha szeretné a munkája eredményét látni, ha szeretne igazán maradandót alkotni, annak csak ajánlani tudom a mérnöki szakmát.

Igen, mérnökhallgatónak lenni nagy kihívás - de úgy gondolom, hosszútávon sikert, önbecsülést és nagyon jó karrierlehetőséget jelent azok számára, akik vállalkoznak erre a nemes feladatra.

Nem vagyok jó előadó. Az utóbbi években, úgy érzem, feltornáztam magamat csapnivalóból gyenge átlagos szintig - maximum. Mindenesetre igyekszem minden évben fejlődni - és ennek részeként folyamatosan figyelem, hogy mikor és mitől sikerül jól vagy rosszul egy-egy előadásom.

Ma egy nagyon érdekes megfigyelést tettem. Az alacsony óraszám miatt kénytelen voltam gyakorlaton is előadást tartani - méghozzá két csoportnak, egymás után, ugyanazt az anyagot adtam le. Az első csoportban kifejezetten rosszul éreztem magam - érdektelenek voltak; volt, aki házi feladatot csinált, volt, aki zenét hallgatott, és - a legrosszabb - olyan is, aki végigdumálta és röhigcsélte az órát. Az első soroknban volt néhány diák, akik igyekeztek figyelni, de ők is inkább csak az órájukat nézték, hogy mikor lesz már ennek vége? A másik csoport ezzel szemben kisebb létszámú volt, viszont - talán egy, a hátsó padban szundikáló hallgatótól eltekintve - figyeltek, élénkek voltak, hozzászóltak, kérdeztek és jegyzeteltek. 

Ami igazán meglepő volt a számomra, az nem a két csoport közötti különbség volt, hanem az, amit saját magamon vettem észre: mintha két különböző oktató ment volna be órát tartani! Az első csoportban folyamatosan kizökkentem, nyökögtem, elbizonytalanodtam, és sótlanul, humortalanul, tartottam az előadást - majdnem fizikai fájdalmat okozott (nekem, és, gondolom, a hallgatóknak is.) A másik csoportban fel voltam villanyozva, magabiztosan, határzottan, sokkal gördülékenyebben beszéltem, sőt, még 1-2 érdekes sztorit, némi humort is sikerült belevinni az előadásba (ami ennek ellenére sem tartott tovább, mint a másik csoportban). 

Az eddigiekben meg voltam győződve, hogy pusztán azért rosszak az előadásaim, mert nem vagyok elég jó előadó - és természetesen az előadó képességei valóban fontosak. Most viszont rájöttem, hogy legalább ilyen fontos az is, hogy milyen a fogadtatása annak, amit elmondok. Ha a hallgatók figyelnek, érdeklődnek, hozzászólnak, akkor úgy érzem, hogy van értelme elmondani, amiről beszélek, és ez tudat alatt is ösztönöz arra, hogy ébrentartsam a hallgatóság érdeklődését, színt vigyek a mondandómba, érzékletesen, érdekesen tanítsak. Ha viszont úgy érzem, akár a falnak beszélnék, egy idő után azt veszem észre, hogy csupán tényeket böfögök fel, lassan, nyögve-nyelősen, és mindenféle élvezet nélkül.

Egy javaslat: ha úgy érzitek, hogy az oktatóitok előadásai unalmasak, nyökögősek, nehezen követhetők, próbáljatok egy kis érdeklődést tanúsítani! Jegyzeteljetek, kérdezzetek, szóljatok hozzá - és lehet, hogy az oktató hirtelen meglepő változáson megy keresztül; ha látja, hogy valódi hallgatókra (és nem csak jelenlevőkre) talált, akkor úgy fogja érezni, hogy megéri az erőfeszítés, és ez sokszor bizony szárnyakat ad...

Van, akinek idővel benő a feje lágya. Úgy tűnik, talán ez történt az egyik hallgatónkkal is - sok éves linkelés után elhatározta, hogy most aztán nekigyűrkőzik, és behozza a lemaradásokat!

Eddig szép és jó - csak talán kissé átesett a ló túlsó oldalára... ugyanis felvett 20 tantárgyat (nem elírás!), közöttük egy két egy-két igazi "csemegét" is (matek, mecha, stb.) Először arra gyanakodtam, hogy ez utóbbiakat csak "alibiből" vette fel, hogy a ráépülő tárgyakat is felvehesse, de biztosított, hogy nem, ő tényleg mindet meg akarja csinálni. Próbáltam meggyőzni, hogy mi lenne, ha idén csak a nehezebb alapozó tárgyakra koncentrálna, és inkább ha ezeken túl van, akkor venne fel jó sok kreditet, de nemigen akart rám hallgatni.

Én nagyon drukkolok neki, és nagyon remélem, hogy neki lesz igaza, és nem nekem... de meg vagyok győződve, hogy ekkora terhelést teljesíteni még egy nagyon szorgalmas és jó képességű hallgatónak is meghaladná a lehetőségeit, pláne valaki olyannak, aki eddig is inkább csak bukdácsolgatott (anélkül, hogy az illetőt meg akarnám sérteni.)

Kedves Hallgatók: ha valaki úgy dönt, hogy vesz egy nagy fordulatot, mostantól megtáltosodik, és behozza a lemaradásait: a legnagyobb mértékig örülök neki, és támogatom! De azért hallgassunk egy kicsit a józan eszünkre is: az ilyen elképzelések szinte biztos bukásra vannak ítélve... Ha valakinek ilyen szándéka vagy problémája van, forduljon nyugodtan a barátságos dékánhelyetteshez, és segítek kidolgozni egy olyan tervet, amit kemény munkával ugyan, de lehet is teljesíteni...

A múlt félév végén bejött egy diák az irodámba - elmondta, hogy két tárgyat már harmadszor vett fel, és egy harmadikat negyedszer, dékáni engedéllyel - és úgy néz ki, most sem tudja teljesíteni őket. Amikor elkezdtem kicsit kérdezgetni, hogy ennek mégis mi az oka, azt válaszolta: "hát, tanár úr, nagyon ellinkeltem a dolgaimat." Szó szerint megszorítottam a kezét örömömben - ő volt az első rövid dékánhelyettesi pályafutásom alatt, aki ezt mondta.

Nem tudom miért van ez, de valahányszor egy hallgató bajban van, annak mindig más az oka! Óraütközés volt, a tanár nem adott elég lehetőséget, nem volt jó a jegyzet, nem voltak tekintettel a körülményeimre, más tárgyakból túl sok volt a követelmény, vagy egyszerűen csak kitoltak velem a vizsgán, stb.

A dologban nekem az a legnehezebb, hogy én igyekszem minden kérvényt, panaszt, bánatot komolyan venni - és sokszor kiderül, hogy a hallgatót tulajdonképpen nem is érdekli a dolog. Amikor nagy tépelődés után egy-egy embernek nemet mondok szívhezszóló kérésére, megrántja a vállát (tisztelet a kivételnek), és kiderül, hogy tul.képpen ő csak próbálkozott egyet... Nagy kedvencem az a hallgató, aki még a testnevelés teljesítését is kérvénnyel akarta kiváltani, ahelyett, hogy 10 kört lefutott volna a dühöngőben!

Sokszor nagyon elgondolkozom, hogy miért is adjunk méltányosságot egy olyan hallgatónak, aki háromszor vett fel egy tárgyat, de arra sem volt képes, hogy akár csak egyszer is elmenjen vizsgázni belőle, vagy akár bejárjon az órákra? Mert az bárkivel megtörténhet, hogy sokadszorra sem sikerült a vizsgája... de ha valaki el sem megy vizsgázni? Ha ennyire nem érdekli a saját sorsa, akkor miért engem érdekeljen? Ha ő maga nem tesz semmit magáért, milyen alapon várja el, hogy mi tegyünk érte...?

Bocsánat, megint elmentem negatívba, pedig nem ez volt a célom... Maradjunk annyiban: minden tiszteletem azoké a diákoké, akik hajlandók elismerni, elsősorban a saját maguk számára, és főleg, ha nyilvánosan is, hogy hibáztak. Mindenki szokott hibázni, és szinte minden esetben van esély az újrakezdésre, az önbecsülés visszaszerzésére... Ennek egyetlen feltétele van: ha becsületesen szembenézek azzal, amit elhibáztam - különben legközelebb megint ott találom magam, hogy másoknak könyörgök még egy újabb lehetőségért, vagy éppenséggel másokat hibáztatok - és ez hosszú távon semmiképpen nem oldja meg a problémáimat.

A félév eleje az az időszak, amikor a dékániba hegyekben érkeznek a hallgatói kérvények. Néha elgondolkodom, hogy indítok egy szabadon választható tárgyat kérvényírásból - nagy sikere lenne...

A kérvényeknek számos különböző vállfaja létezik, íme néhány érdekesebb példa:

• Szívhezszóló: regénybe illő sorokkal részletez minden körülményt, amiről azt gondolja, hogy fontos lehet, beleértve az anyósa macskájának szeme színét és a nagymamája vakbélműtétjének részletes körülményeit. És hogy mi köze ennek ahhoz, hogy ötödszörre akarja felvenni a matekszigorlatot? Nem tudni, de az indokok és mentségek mennyisége önmagában is lenyűgöző...
• Lényegretörő, mínusz lényeg: röviden és frappánsan fogalmazza meg a kérését - csak elfelejt megemlíteni egy-két mellékes körülményt, pl. hogy melyik szakon tanul, és pontosan mit is akar tulajdonképpen...? Kedvencem: "XY tisztelettel kérem, hogy intézetükből (sic!) elbocsátani szíveskedjen, anyagi okaim miatt." Hogy melyik évfolyam, és milyen intézetre gondol? Felette nagy titok ez... (Olyannal eddig még nem találkoztam, aki a nevét elfelejtette volna feltüntetni, de merem állítani, hogy már nem várat sokáig... persze ha valakit Nagy Gábornak hívnak, önmagában a név sem olyan nagy segítség.)
• Magabiztos: kérvényéből kiderül, hogy nincs is más választásunk, minthogy megkapja az egyéni tanrendet, minthogy ő oly sokat tett a karért: elment vizsgázni, és még a feladatainak nagy részét is leadta! E tekintetben kedvencem az a hallgató, aki közölte, hogy azért nem tudta negyedszer sem teljesíteni a statika tárgyat, mert "rossz a vizsgaidőszak beosztása", és ennyi idő amúgy sem elég a vizsgára való felkészüléshez... (Hogy egy hat hetes vizsgaidőszak beosztásában, amelyen belül szabadon választhat számos vizsgaidőpont közül, pontosan mi a rossz, és hogy tudott sokszáz hallgató mégis levizsgázni ebből a tárgyból? Elképzelhetetlen!)
• Tájékozott: ennek rengeteg alfaja van, kezdve azoktól, akik olyasmire adnak be kérvényt, amire nem is kell, egészen azokig, akik a legalapvetőbb fogalmakkal sincsenek tisztában (hogy párhuzamos hallgatás, vagy utólagos tantárgyfelvétel - nem mindegy?)

Az egészben az a legviccesebb, hogy az esetek 95%-ában totálisan hidegen hagy a kérvény tálalása. Nekem édesmindegy, hogy a hallgató kutyája mikor nyiffant ki, és hogy mi a véleménye a tárgy előadójáról... Amire igazán kíváncsi vagyok, az az, hogy ki ő, mit akar, és teljesíthető-e a kérése?

Közérdekű közlemény: ha valaki jó kérvényt akar írni,

• tüntesse fel a nevét, képzését, évfolyamát, és lehetőség szerint a Neptun kódját (ez hatalmas segítség, ha utána akarunk nézni a hátterének - és legtöbb esetben akarunk!)
• írja le pontosan és világosan, hogy mit akar. Ha értem, hogy mi a fejfájása, sokkal jobb az esélye, hogy nem teszem félre, mint bonyolult ügyet, és hamarabb választ kap a kérdéseire...
• ha szükséges, szerezze be a megfelelő aláírásokat, mellékelendő dokumentumokat, stb.
• lehetőleg gépelve, vagy legalább olvasható kézírással nyújtsa be a kérvényt...

Még egy javaslat: nézegessétek a Kar honlapját (www.fmk.nyme.hu)! Az utóbbi időben tényleg folyamatosan pörögnek a fontos információk - sok fölösleges kört meg lehet spórolni, ha ezekkel tisztában vagytok!

Egy őszinte vallomás: nem tartjuk be a Tanulmányi és Vizsgaszabályzatot. Több ponton is súlyosan megszegtük az utóbbi időben, nem tartjuk magunkat a szabályzathoz. Ennek az az oka, hogy ha ezt tennénk, akkor a hallgatókat tömegével kellene elbocsátanunk.

A TVSz szerint a hallgatót el kellene bocsátanunk, ha egy tárgyat háromszor sikertelenül próbált meg teljesíteni. Ez alól egy kivétel van: a méltányossági kérelem, amiből egy hallgatónak a tanulmányai során mindössze egy lehetőség adatik.

Hosszas tépelődés után úgy döntöttünk, hogy a végleges elbocsátás helyett az érintett hallgatók kapjanak 1 év eltiltást - ami alatt remélhetőleg elmennek dolgozni egy kicsit, rájönnek arra, hogy mit jelent, ha valamit meg kell csinálni, benő kicsit a fejük lágya, és egy év után talán már sokkal felelőségteljesebben térnek vissza az egyetemre. Egyes hallgatók esetében még ennél is enyhébb büntetést rótunk ki: ha minden más tekintetben kielégítő a teljesítményük (vagy már csak 1-2 tárgy hiányzik a teljes mintatantervből), akkor kapnak még egy lehetőséget, és a tanulmányokat eltiltás nélkül folytathatják.

Jó magyar módra - elnézést, hogy ezt kell írnom, de sajnos tényleg ez jellemző ránk - egyes hallgatóknak persze csípi a szemét, hogy "ő meg miért nem kapott eltiltást?" Az, hogy mindenkivel szemben enyhébben járunk el, mint ahogy kellene, ilyenkor valahogy elfelejtődik, és csak ezt a szörnyűséges "juszt mordicot" látják: másnak miért jobb, mint nekem? Dögöljön meg a szomszéd tehene is! (Az fel sem merül, hogy esetleg erre is létezhet objektív szempont, és a szomszéd tehene esetleg nem olyan beteg, mint az enyém...) 1-2 ilyen hallgató nagy bölcsességében mihez folyamodott: írjunk kérvényt az oktatási rektorhelyettesnek!

Nos, kedves igazság bajnokai, kérvényírók: nagy hírem van számotokra. A legvalószínűbb, amit ezzel elérhettek, az az, hogy a rektoriból ránkdörögnek, hogy tartsuk be a TVSz-t. És akkor bizony be is fogjuk tartani! Nem is lesz már választásunk. Abban a pillanatban el lesztek bocsátva Ti is, meg a többiek is. Véglegesen. Mindenki, akit a TVSz szerint el kell küldenünk. Tök igazságosan és egységesen. És persze mi is jól megkapjuk a magunkét.

Tényleg ezt szeretnétek?

Amikor dékánhelyettes lettem, csak halvány sejtéseim voltak, hogy mire vállalkozom... Sokféle nehézségre készültem, persze véletlen sem azokra, amelyekkel végül szembetaláltam magam...

Egy dékánhelyettes élete tele van meglepetésekkel. Sokszor nagyon idegesítő, néha felemelő és boldog, és nagyon sokszor humoros - főleg, ha az ember képes néha a legijesztőbb és legdühítőbb dolgokon is nevetni (ez szerintem egy ilyen munkához alapkövetelmény.)

Ja, én még életemben soha nem blogoztam. Bocsánat, füllentek: egyszer felkértek a vagyok.blog.hu-ra, hogy írogassak dolgokat - én írtam az első bejegyzést (http://vagyok.blog.hu/2007/01/16/elso_probalkozas_1). Később rájöttem, hogy valószínűleg nem ilyesmiket szoktak írogatni az emberek, ezért elbátortalanodtam - most még egyszer nekivágok... Meglátjuk, mi sül ki belőle.

u.i.: amúgy a vagyok blogot nagyon tudom ajánlani - valószínűleg a legsikeresebb keresztény blog a neten.